Én szoktam hibázni!

Én szoktam hibázni!
Készítette: Nagy Tamás Gábor

Azért gondolom ezzel kezdeni, mert ez nem volt mindig így. Úgy értem, persze nyilván mindenki követ el hibákat, de nem mindig gondoltam azt, hogy ez másra tartozna, vagy akár csak ügyet kellene belőle csinálni.

Én is vettem részt olyan projektben, amelynek a státuszát piros, sárga és zöld színekkel jelölték. A projekt az elején zöld volt. Aztán az idő előre haladásával maradt a zöld, aztán megint zöld, még mindig zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, aztán amikor elértük a határidőt: szuperpiros. Persze valójában menet közben torlódtak fel a problémák, nem a végén, csak mi inkább igyekeztünk takargatni a hibáinkat. Reméltük, hogy majd behozzuk az lemaradást. Majd valahogy kidumáljuk. Majd ráfogjuk az ügyfélre. A nyuszira. Különben is: OK megtörtént, de ne ezen rágódjunk már, nézzünk előre, haladjunk tovább, nincs itt semmi látni való.

Hibázni kényelmetlen

Nem kellemes szembesülnöm azzal, amikor valamit elrontok. Kellemetlen érzés. Sokszor az elmém hajlamos jobban ráfókuszálni a tőlem független körülményekre, amiket hibáztatni lehet. Sokszor kifejezetten nehéz leásni a dolgok mélyére és szembesülnöm azzal, hogy milyen sok mindent nem jól csinálok.

Például, evidencia, hogy egy új megbízatást a célok és a vízió felmérésével kell kezdeni. Mégis előfordult, hogy ez kimaradt. Utólag fogtam a fejem, mert persze jól besültem a feladattal.

Nyilvánvaló, hogy ha meg akarok változtatni egy szervezetet, akkor rendszeresen beszélgetnem kell a szervezet első számú vezetőjével. Ezt sem mindig sikerült a múltban teljesítenem és tanítani való perecelés lett belőle a részemről. Kínos.

Írtam egy cikket 4-5 évvel ezelőtt, abból a célból, hogy majd jó lesz a blogomra. Most elolvastam és rájöttem, hogy az akkori tudásom meglehetősen nagy távolságra volt az igazságtól. Kell még rajta reszelni egy keveset.

A lényeg mindebből: Mindenki hibázik. Senki sem kivétel. Akiről úgy látszik, hogy na, ő sose hibázik, az is hibázik, csak nem veri nagy dobra. Ahhoz azonban, hogy képes legyek fejlődni, elengedhetetlen tisztában lennem azzal, hogy nem vagyok hibátlan, sőt képes legyek észre venni, ha hibáztam. Ez nem egyszerű.

Felhasználom a hibáimat a fejlesztésemre

Én rendszeresen szoktam projektek, megbízatások után tanulságokat írni. Volt már rá példa, hogy megállapítottam, én mindent jól csináltam, csak, hát a körülmények, hát azok nem voltak ideálisak. Aztán pár hónap múlva elővettem a jegyzetet, és kicsit tovább gondoltam, és rájöttem, hogy igazából mégis én szúrtam el. Nagyon nagy a belső késztetés a saját önbecsülésem megtartására, ami megnehezíti, hogy saját magammal őszinte legyek. Ez az egyik legfontosabb gátja a fejlődésemnek. De igyekszem. És nem elég csak felismerni a hibát és tanulni belőle…

Korábban az egyik mentoring során beszélgettem a mentoráltammal.
Én: – Volt-e valami olyan az elmúlt időszakban, ami neked kellemetlen, vagy stresszes volt?
Ő hosszasan hallgatott, majd kibökte. – Az nem volt túl kellemes, amikor egyedül hagytál az ügyféllel és közben olyan feladat megoldását javasoltad nekünk, amilyet korábban én még nem csináltam. Izgultam, hogy nem fogok-e beégni az ügyfél előtt.
Kicsit eltűnődtem, hogyan is válaszoljak. – “Igazad van és elnézést, ez nem volt okos ötlet tőlem. Ebből is látszik, hogy én is követek el hibákat. Kínos, és legközelebb jobban fogok figyelni.”

Számomra ez remek alkalom volt annak a demonstrálására, hogy mindenki, én is követek el hibát, és nyitott vagyok arra, hogy beszéljünk akár az én hibáimról is. Ez azért fontos, mert példát mutat abból, hogy ne féljünk szembenézni a hibáinkkal. Nekem nehéz a hibáimat nem takargatni, nehéz a hibáimat közszemlére tenni, ezért feltételezem, hogy ez másnak is nehéz. Vezetőként ez mégis őrült fontos: Aki nem meri felvállalni a hibáit, az nem mer segítséget kérni, márpedig a felelősség vállalás sarokköve, hogy, ha elakadtunk, kérjünk segítséget. Ha pedig a vezető nem vállalja fel a hibáit, akkor hogyan lehetne ezt elvárni a beosztottaktól?

Mindenki hibázik!

Ezután még folytatódott a beszélgetés: – “Amiatt is izgultam, hogy kiderül, én ilyet még nem csináltam és az ügyfél haragudni fog emiatt ránk.”
Én: – “Azért vagy te ebben a projektben mert teljesen megbízunk benne, hogy képes vagy a feladatot megoldani. Tudjuk, hogy fogsz hibákat elkövetni, akkor majd segítünk. Ha pedig az ügyfélnek nem komfortos, hogy követünk el hibákat, akkor meg kell tanítanunk rá, hogy ez normális. Mindenki követ el hibákat, én is, ők is. Nem akarunk úgy csinálni, mintha nem hibáznánk.”

Egy másik alkalommal egy kollégám megkereste a főnökömet, hogy zavarja, hogy nem veszem figyelembe, amiket mondd. Szakmailag rossz döntéseket hozok és ezzel ő nem tud azonosulni. Miután a főnököm beszélt velem erről, leültem az emberrel beszélgetni. Így kezdtem: – “Van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy hajlamos vagyok a velem együtt dolgozókat elnyomni. Határozott és erős személyiség vagyok, ami sokszor hasznos, de nem mindig. Most éppen nem. Optimális esetben idővel megtanulok jobban odafigyelni rád. Optimális esetben idővel megtanulod nem hagyni, hogy elnyomjalak. Most még ezt nem kell tudnod. Szabad segítséget kérned. Szabad eszkalálnod. Szabad elmenni a főnökömhöz vagy a HR vezetőhöz vagy a te mentorodhoz – amelyik kényelmesebb a számodra. Én pedig megpróbálok jobban odafigyelni a gondolataidra, illetve keressünk időt a konkrét szakmai problémák részletesebb átbeszélésére. Az a célom, hogy olyan megoldás keletkezzen, ami vállalható és komfortos a számodra.”

Azzal kezdtem, hogy elismertem, hibáztam. Tudatosan nyitott vagyok a hibáimat illetően is. Jeleztem, hogy ő is tudhat még fejlődni (ne hagyja, hogy a fejére nőjek), de ezt nem tekintem hibának, normális, hogy ezt még nem tudja. Jeleztem, hogy szabad segítséget kérnie, akár eszkalálni is. Ez azért volt fontos nekem, mert tudom, milyen kellemetlen érzés a másikat bemártani, de én ezt nem veszem bemártásnak, mert nekem is az a célom, hogy olyan megoldás keletkezzen, ami szerinte is jó. Csak időnként nem figyelek eléggé.

Nem vagyunk hibátlanok és ez normális

Egyszer egy projekt elején egy aprócska, 10 perc alatt javítható hiba javításával másfél napot bénáztunk. Az ügyfél ettől dühös lett: – “Ha egy ilyen apróságot nem bírtok megoldani, akkor mi lesz, ha komoly problémák lesznek?” Én azonban nem próbáltam védeni a mundér becsületét: – “Igazad van hibáztunk. Még nem alakult ki a hibakezelési folyamatunk, ez volt az első bejelentés, elbénáztuk. Tanulunk belőle és legközelebb ügyesebbek leszünk.” Az ügyfél ezt elfogadta, és varázslatosan elpárologtak a rossz érzései. Sokkal jobban bízott ezután bennem, mintha megpróbáltam volna az esetet megmagyarázni.

Tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Követünk el hibákat, de nem rejtjük el, nem takargatjuk, hanem észre vesszük, tanulunk belőle és utána jobban csináljuk. Ez elsőre szokatlan volt az ügyfeleknek, de hamar megértették, és mindenkinek sokkal komfortosabb lett így.

Csináljuk együtt

Már csak az a kérdés, hogyan lehet eredményesen vezetni egy szervezetet, ha a vezető sokszor hibázik. Csábító, hogy cseréljük le valakire, aki nem hibázik. Csak hát mindenki hibázik.

Nekem az vált be, hogy nem akarok mindenről egyedül dönteni. Bevonom a döntésbe a kollégákat. Kialakítok egy kört azokból az emberekből, akiknek bízom az érték ítéletében és sokszor kikérem a véleményüket. Rendszeresen össze ülünk és beszélgetünk. Sokszor van, hogy van jobb ötletük. Sokszor van, hogy együtt jobb megoldásokat találunk, és jobb döntéseket hozunk, mint egyedül tudnék. Ettől vagyunk erősek. Együtt.