Dicsérni muszáj!

Ahol mi lakunk, évente szokott lenni kerékpáros felvonulás, amin már egész kicsi kora óta gyakran részt veszünk a lányommal. Két kört kell menni egy hét kilométeres pályán. Amikor még kicsi volt, általában elég lassan értünk körbe. Persze próbáltam gyorsabb haladásra ösztökélni: “Gyerünk! Tudod te ezt jobban is! Hajts! Na most nyomjuk meg!” – mondanom sem kell nem sokat értem el. Aztán az egyik évben, változtattam. “Azta, de jól hajtassz!” – mondtam. “Hú de gyors vagy!”. Be kell vallanom, nem mondtam igazat, mert addig egy cseppet sem volt gyorsabb, mint korábban bármikor. Na, de ezután! Úgy begyorsított, hogy még egy harmadik körre is el tudunk menni.

Megdicsértem, amikor nem is volt mit dicsérni, de ez hatalmas motiváció löketet adott neki, és utána alig értem utol.

Dicsérni muszáj! részletei…

Én szoktam hibázni!

Én szoktam hibázni!
Készítette: Nagy Tamás Gábor

Azért gondolom ezzel kezdeni, mert ez nem volt mindig így. Úgy értem, persze nyilván mindenki követ el hibákat, de nem mindig gondoltam azt, hogy ez másra tartozna, vagy akár csak ügyet kellene belőle csinálni.

Én is vettem részt olyan projektben, amelynek a státuszát piros, sárga és zöld színekkel jelölték. A projekt az elején zöld volt. Aztán az idő előre haladásával maradt a zöld, aztán megint zöld, még mindig zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, zöld, aztán amikor elértük a határidőt: szuperpiros. Persze valójában menet közben torlódtak fel a problémák, nem a végén, csak mi inkább igyekeztünk takargatni a hibáinkat. Reméltük, hogy majd behozzuk az lemaradást. Majd valahogy kidumáljuk. Majd ráfogjuk az ügyfélre. A nyuszira. Különben is: OK megtörtént, de ne ezen rágódjunk már, nézzünk előre, haladjunk tovább, nincs itt semmi látni való. Én szoktam hibázni! részletei…